Balassa Iván, a múzeumigazgató

Balassa Ivánra emlékező sorozatunk végén térjünk vissza Sárospatakra, hisz jeles néprajzkutatói munkája mellett az igazgatói teendőket sem hanyagolta el a Rákóczi Múzeumban. Lássunk hát egy rövid összefoglalást az 1960-as év végi jelentésből, mi minden történt a várral és környékével: A várépület rendszeres helyreállítási munkáit 1956-ban indította meg a Műemlékek Országos Felügyelősége. 1959. év végéig megtörtént a keleti, északi és nyugati főhomlokzat helyreállítása, a Vörös-tornyot körülvevő Olaszbástya teljes restaurálása és számos külső, belső helyreállítás. Megindult a déli várfalak kiegészítése, és a bennük lévő kazamaták feltárása, majd beboltozása.

1956-ban készült el a Hustác felé vezető lejáró lebontása, a kerítés munkálatai, a Bodrog felőli szárny renoválásának megkezdése és a tető bádogozása, ahol a Bodrog felőli szárny tetejét hódfarkas cseréppel rakták át.

 Zárójelben legyen szabad megjegyeznem, tudtommal büszkeséggel töltötte el Balassa Ivánt, hogy a vártkertben egy nagy hiányosságot sikerült pótolnia, ugyanis egy mellékhelyiséget építtetett a látogatók számára.

 1957-ben elkészült a kerítés 3/4 része a Bodrog felőli oldalon, és elkezdték az északi szárny renoválását, a Sub Rosa terem megerősítését. A rákövetkező évben a kerítést és az északi szárnyat teljes befejezték, majd megkezdték az Olaszbástyán is a munkálatokat. A Bretzenheim és a Lorántffy szárny fedelét szintén hódfarkas cseréppel rakták át. Miután 1959-ben az Olaszbástyát teljesen befejezték, megkezdődött a nyugati szárny főhomlokzatának helyreállítása.

 Balassa Iván nagy eredményként értékelte, hogy a művészotthont úgymond „kipiszkálta” a várból, mivel a legjobb helyeket (a nyugati és a déli szárnyat) ők foglalták el. Az egykori képzőművészeti Alkotó Otthon tereit átalakíttatta kiállítás céljára, és a harminc termet bútorokkal rendezte be.

 1960-ban elsősorban a nyugati főhomlokzati szakasz részben vakolási, kőfaragó, a déli oldal és a Lorántffy szárny udvari végének teljes vakolási és kőfaragói munkálatai folytak. Megkezdődött a parkhelyreállítás, a főhomlokzat előtti kertben a gyepesítés, jórészt helyreállítást nyert a belső udvar kertje, majd a Vörös-torony körüli Lorántffy kert füvesítése, az utak rendbehozása és jórészt befejeződött ennek feltöltése is. Belül a vendégszobákat rendezték be, szerelték fel, valamint létesítettek egy fürdőszobát is.

 Büszkén állapíthatjuk meg tehát, hogy a sárospataki Rákóczi Múzeumban töltött évek Balassa Iván egy igen termékeny korszakát jelentették. Sárospatakhoz, a Bodrogközhöz, a Hegyközhöz és Tokaj-Hegyaljához való ragaszkodása élete végéig elkísérte, ezt a térséget fogadott szülőhazájának tartotta. (Viga Gyula nyomán)

Végezetül engedjék meg nekem, hogy Balassa Iván szavaival foglaljam össze a Sárospatakon töltött közel 6 évet: „1956 és 1961 között a Rákóczi Múzeum úgynevezett egyszemélyes múzeum volt, ami azt jelentette, hogy tudományos dolgozó egyedül voltam, akinek minden gyűjtést, leltározást, raktározást magának kellett végeznie. Volt két félmunkaidős nyugdíjas teremőr, egy takarítóasszony s egyben kézbesítő, egy kapus, majd később egy gépíró és gazdasági ügyek intézője, természetesen fél munkaidőben. A Néprajzi Múzeum megfelelő személyzettel rendelkezett, különösen a főigazgató és ezt nagyon nehéz volt megszokni, hogy elsősorban magamra számíthattam. Művészek számára minden évben több kiállítást rendeztem. Gondot kellett fordítani a régészetre is.

Nem mondom, Patakra helyezésem először bizonyos keserűséget okozott, de csakhamar beláttam, hogy végső soron így volt jó, mert olyan nagy mennyiségű anyaggal töltődtem fel, kilátást szereztem történeti irányba, sok kérdést más megvilágításban láttam. Egyszóval Sárospatakon megtaláltam önmagamat.”