Hetente megjelenő rovatunkban a neves néprajzkutató munkásságáról olvashatnak honlapunkon a téma iránt érdeklődők. Balassa Iván születésének napjára, október 5-ére kirajzolódik élete története, sárospataki éveinek fontossága.

Balassa Ivánra emlékező sorozatunk végén térjünk vissza Sárospatakra, hisz jeles néprajzkutatói munkája mellett az igazgatói teendőket sem hanyagolta el a Rákóczi Múzeumban. Lássunk hát egy rövid összefoglalást az 1960-as év végi jelentésből, mi minden történt a várral és környékével: A várépület rendszeres helyreállítási munkáit 1956-ban indította meg a Műemlékek Országos Felügyelősége. 1959. év végéig megtörtént a keleti, északi és nyugati főhomlokzat helyreállítása, a Vörös-tornyot körülvevő Olaszbástya teljes restaurálása és számos külső, belső helyreállítás. Megindult a déli várfalak kiegészítése, és a bennük lévő kazamaták feltárása, majd beboltozása.

1956-ban készült el a Hustác felé vezető lejáró lebontása, a kerítés munkálatai, a Bodrog felőli szárny renoválásának megkezdése és a tető bádogozása, ahol a Bodrog felőli szárny tetejét hódfarkas cseréppel rakták át.

 Zárójelben legyen szabad megjegyeznem, tudtommal büszkeséggel töltötte el Balassa Ivánt, hogy a vártkertben egy nagy hiányosságot sikerült pótolnia, ugyanis egy mellékhelyiséget építtetett a látogatók számára.

 1957-ben elkészült a kerítés 3/4 része a Bodrog felőli oldalon, és elkezdték az északi szárny renoválását, a Sub Rosa terem megerősítését. A rákövetkező évben a kerítést és az északi szárnyat teljes befejezték, majd megkezdték az Olaszbástyán is a munkálatokat. A Bretzenheim és a Lorántffy szárny fedelét szintén hódfarkas cseréppel rakták át. Miután 1959-ben az Olaszbástyát teljesen befejezték, megkezdődött a nyugati szárny főhomlokzatának helyreállítása.

 Balassa Iván nagy eredményként értékelte, hogy a művészotthont úgymond „kipiszkálta” a várból, mivel a legjobb helyeket (a nyugati és a déli szárnyat) ők foglalták el. Az egykori képzőművészeti Alkotó Otthon tereit átalakíttatta kiállítás céljára, és a harminc termet bútorokkal rendezte be.

 1960-ban elsősorban a nyugati főhomlokzati szakasz részben vakolási, kőfaragó, a déli oldal és a Lorántffy szárny udvari végének teljes vakolási és kőfaragói munkálatai folytak. Megkezdődött a parkhelyreállítás, a főhomlokzat előtti kertben a gyepesítés, jórészt helyreállítást nyert a belső udvar kertje, majd a Vörös-torony körüli Lorántffy kert füvesítése, az utak rendbehozása és jórészt befejeződött ennek feltöltése is. Belül a vendégszobákat rendezték be, szerelték fel, valamint létesítettek egy fürdőszobát is.

 Büszkén állapíthatjuk meg tehát, hogy a sárospataki Rákóczi Múzeumban töltött évek Balassa Iván egy igen termékeny korszakát jelentették. Sárospatakhoz, a Bodrogközhöz, a Hegyközhöz és Tokaj-Hegyaljához való ragaszkodása élete végéig elkísérte, ezt a térséget fogadott szülőhazájának tartotta. (Viga Gyula nyomán)

Végezetül engedjék meg nekem, hogy Balassa Iván szavaival foglaljam össze a Sárospatakon töltött közel 6 évet: „1956 és 1961 között a Rákóczi Múzeum úgynevezett egyszemélyes múzeum volt, ami azt jelentette, hogy tudományos dolgozó egyedül voltam, akinek minden gyűjtést, leltározást, raktározást magának kellett végeznie.Volt két félmunkaidős nyugdíjas teremőr, egy takarítóasszony s egyben kézbesítő, egy kapus, majd később egy gépíró és gazdasági ügyek intézője, természetesen fél munkaidőben. A Néprajzi Múzeum megfelelő személyzettel rendelkezett, különösen a főigazgató és ezt nagyon nehéz volt megszokni, hogy elsősorban magamra számíthattam. Művészek számára minden évben több kiállítást rendeztem. Gondot kellett fordítani a régészetre is.

Nem mondom, Patakra helyezésem először bizonyos keserűséget okozott, de csakhamar beláttam, hogy végső soron így volt jó, mert olyan nagy mennyiségű anyaggal töltődtem fel, kilátást szereztem történeti irányba, sok kérdést más megvilágításban láttam. Egyszóval Sárospatakon megtaláltam önmagamat.”

  „Balassa Ivánnak megadatott a néprajzi kutató jó szerencséje: gyűjtőútjai során mindegyre szép szavú, jó emlékezetű bodrogköziekre talált. Ezért gondolom, hogy a sárospataki évek, a múzeum igazgatása, a bodrogközi gyalogos kalandozások Balassa Iván számára nem a számkivetést, hanem a termékeny jó időt jelentették, az anyag- és erőgyűjtést a későbbi termésbetakarításhoz.”

(Ortutay Gyula: Lápok, falvak, emberek, 1975)

A pataki évek első kutatóútja Balassa Ivánt a Bodrogközbe vitte, ahol nagyszerű néprajzi gyűjtőket talált, önzetlen támogatókat sikerült felfedeznie, és a Rákóczi Múzeum mellé állítania.

 Kántor Mihály cigándi néptanítót rávette, hogy írja meg a Bodrogközi len- és kendermunkák, szőttesek(1961) című munkáját, amit a Rákóczi Múzeum Füzetei sorozatban jelentetett meg. Az általuk szervezett nagy gyűjtés által a cigándi szőttes az országban, és azon túl is hírnevet szerzett. A bodrogközi szőttesgyűjtést Karádon és Karcsán is folytatták.

 Balassa Iván érdeklődése a népi kultúra szellemi oldalára is kiterjedt. Az utóbb említett településen hatalmas mondagyűjtésbe kezdett. „Abban az időben virágoztak a fonók, ahol az öregebbek, de a fiatalok is sok-sok mesét mondtak el. Ebben az időben kezdtem el magnetofont alkalmazni. Százszámra örökítettem meg az elbeszéléseket, mondákat, meséket. Az utóbbiakat Nagy Géza saját gyűjtéseivel együtt az Akadémiai Kiadónál jelent meg. Aligha van a magyar nyelvterületen olyan falu, amelynek prózai népköltészetét alaposabban ismernénk, mint Karcsáét.” –emlékezett vissza a néprajzkutató a karcsai évekre. Több, mint ezer mondát vett fel és jegyzett le. Egyedülálló, ahogy egyetlen falu mondavilágát összegyűjtötte és közülük 393-at rendszerezve, rendkívül alapos tanulmánnyal ellátva közreadott (Karcsai mondák, 1963). Ebben az időszakban csatlakozott a múzeumhoz Nagy Géza is, aki így emlékezett Balassa Ivánra: „Tőle tanultam meg a kérdezés technikáját, az emberekkel való kapcsolatteremtést. Csodálatos kapcsolatteremtő képességekkel rendelkezett. Elég volt számára egy szűk negyed óra, hogy az emberek kitárulkozzanak előtte. Balassa Iván nem tartozott soha azok közé a tudósok közé, akik bezárkóztak a maguk tudománya elefántcsonttornyába, és ott készítették műveiket. Ő azt tartotta, hogy vissza is kell juttatni a falunak abból a hagyományanyagból, melyet éppen tőle gyűjtöttek. Ilyen szándékkal jelentette meg a Lápok, Falvak, Emberek Bodrogközben című könyvét is. Fáradhatatlan volt mindig abban, hogy a határainkon kívül élő magyarokat hagyományaik megőrzésére ösztökélje, a hagyományok gyűjtőit pedig támogassa, tanácsaival segítse. Nem csak a magyar néphagyományok összegyűjtését tartotta fontosnak, hanem a határainkon belül élő nemzetiségek ilyen irányú munkáját is segítette, támogatta. A magyar parasztság életével, munkájával, hagyományaival foglalkozott, ezeket összegyűjtötte, s könyveiben közreadta.”

 Mint már Nagy Géza szavaiból is kitűnik, a Bodrogköz varázslatos világát a Lápok, falvak, emberek (1975) című kötetben örökítette meg Balassa Iván. Ahogy a könyv címe is jól sejteti, elénk tárul a lápok világa, a pásztorok élete, a falvak mindennapjai. Megelevenednek a XIX. század eseményei: a vizek lecsapolása, a földek elvesztése, amely magával hozza a végső megoldást, a kivándorlást Amerikába.

Ehhez a műhöz tartozik egy kedves visszaemlékezés Balassa Ivántól. Egy interjú alkalmával a „Mi volt a leglátványosabb sikere a muzeológusi és szerkesztői pályán?” kérdésre a következő választ adta: „A Bodrogközről szóló Lápok, falvak, emberek című könyvem bemutatóján a Zemplén megyei Pácinban a kastély egyik zsúfoltságig megtelt termében a férfiak hozzászóltak, de az asszonyokat sehogy sem tudtam rábírni a megnyilatkozásra. Kifele menet egy idősebb néni megállított, és azt mondta: Tessék még egy ilyen könyvet írni, tanár úr!”

Balassa Iván a Bodrogközben még beszélhetett olyanokkal, akik 1898-ban részt vettek a földosztó mozgalomban.1956-ban pedig belekezdett a bodrogközi agrárproletár mozgalom anyagának összegyűjtésébe is.

A Bodrogközi Művelődési Egyesület (BME) 1995. március 31-én alakult meg a Rákóczi Múzeumban, melynek szellemi atyja, s tiszteletbeli elnöke Balassa Iván lett. Határon átnyúló egyesületként megszólítja a magyarországi és a szlovákiai Bodrogköz kutatóit, közművelőit. A BME 2004. évi közgyűlése Balassa Iván-emlékérmet alapított a Bodrogköz-kutatás és a terület megismerése terén nyújtott kiemelkedő eredményt elérők elismerésére.

Balassa Iván 1917. október 5-én született Bárándon, s 2002. november 1-én hunyt el Budapesten. Örök nyugalomra szülőfalujában helyezték, ahol végakarata szerint sírján egy pataki kő is pihen. Anyai nagyapja református lelkész, édesapja körjegyző, édesanyja tanítói képesítést szerzett. Házasságából két gyermeke született. Fia, Balassa M. Iván szintén néprajzkutató, leánya, Éva szerkesztő.

Az elemi iskola négy osztályát Bárándon, illetve Bihartordán végezte. Gimnáziumi éveit Egerben és Debrecenben töltötte és 1936-ban tett érettségi vizsgát a Debreceni Református Gimnáziumban.
1936-40 között a debreceni Tisza István Tudományegyetemen magyar- német szakos hallgatója. Ez idő alatt, 1938-39-ben az egyetemen Csűry Bálint díjtalan gyakornoka, majd 1940-ben magyar- német szakos tanári oklevelet, magyar-finnugor szakból doktori fokozatot szerzett. Még ebben az évben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen Szabó T. Attila díjas gyakornoka.
1941-ben a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őre, mai szóval élve muzeológusa.
Az erdélyi évek után 1944-ben a budapesti Néprajzi Múzeum őre, osztályvezetője, majd 1950-től főigazgatója.
1956 februárjában a sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatójává nevezik ki. Pár héttel később megszerzi a történettudományok (néprajz) kandidátusa címet, rá tíz évre pedig a néprajz tudomány akadémiai doktora.
1961-66 között a Művelődésügyi Minisztérium Múzeumi Főosztályán tudományos osztályvezető.
1962-től húsz esztendőn át a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettese.
1969-71 között a Mezőgazdasági Múzeumok Nemzetközi Szervezetének alelnöke.
Az 1980-as évek első felében négy évig az ELTE címzetes egyetemi tanára.
1945-91 között a Magyar Néprajzi Társaság titkára, szakosztályelnöke, alelnöke, majd ügyvezető alelnöke, végül elnöke.

LA

Balassa Iván 1917. október 5-én született Bárándon, a paplak hátsó sarokszobájában. Keresztnevének kiválasztásához a következő családi elbeszélés tartozik: Édesapja, mindkét nagyapja és egy nagybátyja a József nevet viselte. „Éppen ezért anyám, aki az előkelő viselkedésmódra sok hajlamot érzett, no meg abban az időben z oroszokról is sok szó esett, megkötötte magát az Iván név mellett, ami a családban nem kis ribilliót keltett, és ellenkezést is váltott ki. Később ez a név a csúfolódásra bőven adott alkalmat, elsősorban azért, mert a falu csődörét ugyancsak Ivánnak hívták, melyhez kapcsolódó megjegyzéseket gyakran volt alkalmam hallgatni.”A család érettségiig Vancikának becézte.

Gyerekkora java részét két faluban töltötte: Bárándon és Bihartordán.

Édesapja körjegyző volt Tordán, ahol Balassa Iván 12-13 éves koráig élt. A Balassa család a katolikus vallást követte.

Anyai dédapjától, Nagy Lajos református lelkésztől egy nagyméretű Biblia maradt rá, melynek első lapján, régi szokás szerint, a családi események (születés, házasság, halál) vannak feljegyezve a XIX. század első felétől kezdve. A másik anyai ág Erdélyből származott. A pozsonyi és szentmártoni Szabó család Apaffy Mihály fejedelemtől kapott nemességet 1678-ban. A család egyik tagja, P. Szentmártoni Kálmán jeles népmesegyűjtő volt, akiről Gunda Béla tanulmányt írt 1968-ban az Ethnographia c. folyóiratban. A nemeslevél nagyapjához, Szabó József bárándi református lelkészhez került.

Balassa Iván iskolai tanulmányai különlegesen kezdődtek. Az elemi iskola első két vagy három évét magántanulóként töltötte, mert lelkész nagyapja tanította. „Ebből természetesen nagy kalandok származtak, mert apám bizonyos dolgokban rendkívül jártas volt, például a történelemben, de alig tudott írni, mert arra a nagyapja nem fordított gondot. Végül a család belátta, hogy ez az út nem járható. Iskolába adták előbb helyben, majd Debrecenbe küldték a református gimnáziumba.” – mesélte édesapjáról Balassa M. Iván.

Gyerekkorában többször járt Sárospatakon. „Sárospatak gyermekkorom visszaemlékezéseitől kezdve mindig az álmok városa. Nagyapám hosszú téli estéken nagyon sokat mesélt emlékeiről, élményeiről. 1931-ben elvitt a Kollégium 400 éves jubileumára, melyből a 300 palástos pap felvonulása életem végéig tartó emlék marad. Nyaranta gyakran belátogattunk Patakra nagybátyámmal. Bár a Debreceni Református Gimnáziumban érettségiztem, de kapcsolatom mindig erős maradt ezzel a várossal és jelentősebb intézményével, a Református Kollégiummal.”

A sárospataki évekről részletesebben a következő hetekben olvashatnak.

A Bodrogköz és a Hegyköz között az 1950-es évek második felében szoros „munkakapcsolat” élt. A hegyköziek részes aratásra jártak a Bodrogközbe, valamint épületfát is szállítottak, melyet gabonaneműre cseréltek, míg az asszonyok kendermunkát végeztek.

Balassa Ivánt az abaúji Hegyközben elsősorban a földművelés kérdése foglalkoztatta. Kutatóútjain a földművelési, mezőgazdasági eszközöket és az ahhoz kapcsolódó módszereket gyűjtötte és fotózta. A témából egy kötetet jelentetett meg a Földművelés a Hegyközben (1964) címmel, melynek átdolgozott, második kiadása A hegyköz földművelése módosított címmel 2000-ben jelent meg. Ez az alapos feldolgozás az egyetemi doktori cím és az akadémiai doktori fokozat közötti fontos állomás volt a néprajzkutató számára.

Balassa Iván a földművelés mellett foglalkozott a szlovák betelepüléssel, mely részben az üveghutákhoz kapcsolható (Vágáshuta, Kishuta, Nagyhuta, Hollóháza). Sárospatakon szoros munkakapcsolatot alakított ki Újszászy Kálmánnal, Román Jánossal és a teológián frissen végzett Takács Bélával. Utóbbival nagyon sok gyűjtőúton járt a Zempléni-hegységben, így el is indította a néprajz és művelődéstörténet útján. Kutatásaikat közösen kezdték el a keménycserépedények és a hutai üvegek témakörében. Az üvegtéma feldolgozását átadta Takács Bélának, aki addigra a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények Múzeuma igazgatója lett. Ezzel a gyűjtéssel alapozták meg a Rákóczi Múzeum egyedülállóan gazdag üveggyűjteményét.

Zárásként pedig megosztok egy érdekes történet a Hegyközből Balassa Ivánról, aki életében közel hetven kiállítást rendezett. Egy telkibányai azonban nem szerepel a felsoroltak közt, félig-meddig mégis ide sorolható lenne. Eredetileg Balassa Ivánt a megnyitó beszéd megtartására kérték fel, amikor azonban az esemény előtt két órával a helyszínre érkezett, a volt Keménycserép Gyár épületében még zajlott a kiállításépítés. A sikeres befejezés érdekében, igazi szakember lévén besegített a rendezésben, így időben sikerült a közönségnek bemutatni a tárlatot.

Mától szerda délutánonként öt alkalommal egy-egy érdekes néprajzi témájú kisfilmmel szeretnénk betekintést engedni az MNM Rákóczi Múzeuma sárazsadányi Néprajzi Kiállítóhely miliőjébe.
A csendes kis faluban felfedezhető kiállítás, mely 2014-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt, 9 km-re található a Rákóczi-vártól.
A kiállítóhelyen a Mesék házában került kialakításra egy hangulatos múzeumpedagógiai foglalkoztató helyiség, ahol többek között különböző népi mesterségekről, foglalkozásokról készült kisfilmek tekinthetők meg.

Íme ezek közül az első:

Itt a tavasz, értünk dolgoznak a méhek…
A beporzók nélkül elképzelhetetlen az élet a Föld nevű bolygón, számuk mégis évről évre csökken.
A méhek legnagyobb haszna a virágok beporzása. Ezek nektárját gyűjtik össze, majd azt saját szervezetükben átalakítják. Ezt a híg folyadékot hazaérkezésük után a mézgyomrukból töltik a lépek sejtjeibe. Teljes értékű mézzé azonban akkor válik, amikor szárnyuk lebegtetésével, a levegő keringetésével besűrítik, és lecsökkentik a víztartalmát.
A méz volt az alapvető édesítőszer a 19. század elejéig, ekkor kezdett elterjedni ugyanis a répából készített cukor.
Egy kiló mézért például a méhecskék félmillió alkalommal repülnek ki a kaptárból, és ez kitesz annyit, hogy azzal hétszer körberepülhetnék a Földet – olvasható a Magyar Rovartani Társaság honlapján.
Hány ezer éve szorgoskodnak a méhek? Kik alkotják a méhcsaládot és hol laknak? S tényleg legelnek? Mi a hasonlóság a bor és a méz között?
Többek között ezekre az érdekességekre is választ kapunk a sárazsadányi Néprajzi Kiállítóhely kisvideójának megtekintése után.

Vigyázzunk a méhekre és egymásra!
Jó egészséget kívánunk!

És ha már Tokaj-Hegyalján járunk, akkor említést kell tennünk az itt élő nemzetiségekről is. Balassa Iván volt az egyik elindítója a magyarországi nemzetiségek, nemzeti- etnikai kisebbségek kutatásának. A pataki évek kutatási munkái során nagyon sok adat került elő a nemzetiségekkel kapcsolatban, így a Tokaj-hegyaljai sváb településekről is. Sikerült tisztáznia Józseffalva keletkezését, valamint további német telepeket a Hegyalján (Hercegkút, Károlyfalva, Rátka, Hosszúláz), de foglalkozott a ruszin és a szlovák betelepítésekkel is. 2010-ben jelent meg a Hercegkút monográfia, melybe bekerült a témához kapcsolódó gyűjtésének egy része.

„Bizony sokat fáztam. Emlékszem rá, hogy az első éjszaka a szabadba nyíló ajtó hasadékain át egy ügyes kis hófúvás keletkezett az ágyam előtt, de lassanként sikerült jobb állapotokat teremtenem.” – gondolt vissza Balassa Iván a sárospataki kezdetre. Itteni éveit végig kísérte Újszászy Kálmánhoz fűződő jó kapcsolata, akire mindig hálával gondolt: „Azt, hogy Patak és a környék befogadott, Újszászy Kálmánnak és családjának köszönhettem. Akármerre jártam nevének megemlítésére kinyíltak előttem nemcsak a parókiák ajtajai, hanem sok más porta is, ahova nélküle aligha tudtam volna bejutni. Különösen az egykori Pataki Népfőiskola hallgatói fogadtak szeretettel.” Balassa Iván életében a Patakon töltött időszak az intenzív szellemi építkezés ideje volt. Számos későbbi kutatásának, könyvének a megalapozása, anyaggyűjtése ekkor kezdődött. Ezeknek egy része közvetlenül kötődött a városhoz, szűkebb és tágabb környezetéhez: Karcsai mondák, 1963; Földművelés a Hegyközben, 1964, 2000; Lápok, falvak, emberek, 1975; Tokaj-Hegyalja szőleje és bora, 1991…. Ezekről a könyvekről majd a későbbiekben részletesebben is írok. A sárospataki évek alatt intenzíven gyarapította a múzeum gyűjteményeit. Balassa Iván nagy dolognak tartotta, hogy a Kollégium (hivatalos nevén a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei) felbecsülhetetlenül gazdag forrásai mindig rendelkezésére álltak. Újszászy Kálmán felhívta a figyelmét, sőt a kezébe adta a Pataki Tanács jegyzőkönyveit, amely a XVI. század végétől kezdve magyarul rögzítette azokat az eseményeket, amelyek a jeles városhoz kapcsolódtak; de a feljegyzésekből a mindennapi élet körvonalait is jól ki lehetett olvasni. Újszászy Kálmántól megkapva a volt népfőiskolák címjegyzékét, megmondták, hogy milyen tárgyakat keresnek, és amikor kiszálltak, már a gyűjtőktől válogattak és vették meg a tárgyakat. A kiszállások során a földművelési, mezőgazdasági módszereket, eszközöket is fotózta. Gyűjtési módszere az volt, hogy amit nyáron-tavasszal lefotózott, azután télen visszament a fényképpel és részletesen kikérdezte az adatközlőket. Mindeközben az egyházi iratokat is vizsgálta. 1956-ban csupán egy háromnegyedes női biciklit tudott a múzeum vásárolni, melyet „hucul bicikli”-nek csúfoltak. Ezzel járta és kutatta Balassa Iván a környéket. 1956 és 1961 között a néprajzi gyűjteményt több mint 600 tárggyal bővítette. Ezek közül a nagyobb tárgyegyüttesek: a húsvéti tojások - néhány tojás látható a Balassa Iván és a Rákóczi Múzeum c. időszaki kiállításunkon, a híres Szkircsák-féle pataki kerámiák, kaolin és cserépállat figurák – Szabó András fazekas munkái, aki Ungvár környékéről érkezett és Szkircsák néni mellett korongolt, kádárszerszámok – egy része egy Sárospatakon felszámolt kádárműhely anyaga, szőlészeti és borászati eszközök – a Borkombináttól sok kiselejtezett tárgy került a múzeumba. Fotótárunkat is több mint kétezer fotóval, adattárunkat több mint száz jelentéssel gazdagította.

A következő alkalommal a Bodrogközben teszünk egy virtuális kirándulást. 

Mit is jelentett Balassa Ivánnak Sárospatak? Hogyan került kapcsolatba a várossal? A következőkben erre a kérdésre kaphatják meg a választ. A méltán nagyrabecsült néprajzkutató gondolatait, érzéseit ezen a héten nagyrészt saját szavaival tolmácsolom:

„Sárospatak gyermekkorom visszaemlékezéseitől kezdve mindig az álmok városa. Nagyapám, Szabó József 52 éven át Bárándon református lelkész, pataki diák. A hosszú téli estéken ámulva hallgattam a pataki diáktörténeteket. 1931-ben elvitt a Kollégium 400 éves jubileumára, melyből a 300 palástos pap felvonulása életem végéig tartó emlék marad. Nyaranta gyakran belátogattunk Patakra nagybátyámmal. Bár a Debreceni Református Gimnáziumban érettségiztem, de kapcsolatom mindig erős maradt ezzel a várossal és jelentősebb intézményével, a Református Kollégiummal.”

Balassa Iván gyermekkorában Sárospatakon látott először középkori várat. Akkor azonban még nem is sejtette, hogy egyszer majd az igazgatója lesz.

Sepsiszentgyörgyről 1944 őszén került a Néprajzi Múzeumba, ahol először múzeumi segédőr, múzeumőr, osztályvezető, főigazgató beosztást kapott, de 1955-ben változás következett be múzeumi életében.

„1955-56 fordulóján lemondtam a budapesti Néprajzi Múzeumban viselt főigazgatói tisztségemről. A miniszter első helyettese magához hivatott és lemondásom visszavonására igyekezett rábírni. Amikor ez nem sikerült, dühösen kifakadt és feltette a kérdést, hogy válasszak Sárospatak és Zalaegerszeg múzeuma között, mellyel a földrajzi távolságot, és a szélre szorítást akarta érzékeltetni.

Természetesen Patakot választottam, ahova egy kicsit hazamentem. 1956. február 15-én el is foglaltam a Rákóczi Múzeum igazgatói székét.”

Hogy mi is történt ezután Sárospatakon, azt megtudhatják a folytatásban a jövő héttől.

Balassa Iván igazgatósága első évében alakult meg a Sárospataki Rákóczi Múzeum Baráti Köre, melyről így szól az irattári jelentés:

„1956. április 22. Ma tartja alakuló közgyűlését a Sárospataki Rákóczi Múzeum Baráti Köre. A Rákóczi Múzeum dolgozói széleskörű társadalmi szervezetet hoztak létre a múzeum támogatására, propagálására, a vidéki kutatók támogatására. A közgyűlésen megbeszélik a Baráti Kör konkrét feladatait, terveit, javaslatokat tesznek a munkalehetőségeinek biztosítására. A jövőben a Baráti Kör fogja a Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei című kiadványsorozatot kiadni.

A Kör célja a Bodrogköz, Hegyalja, Hegyköz történeti, néprajzi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és közreadása kiadványok formájában. Vizsgáljuk a falu mai átalakulásának történeti, néprajzi és gazdasági kérdéseit. Az így feltárt anyag közvetlenül szolgálja a szülőföld megismerését, a hazafias nevelést. A múzeum Baráti Kör feladatának tekinti Zemplén megye történeti, régészeti, néprajzi, irodalomtörténeti, gazdaságtörténeti emlékeinek feltárását, rögzíteni kívánja a mai nagy átalakulás legfontosabb helyi eseményeit. Szeretnénk a múzeumot a helyi kutatás középpontjává tenni.”

Mint tudjuk, Balassa Iván tudományos pályáján fontos szerep jutott a szerkesztői munkának, így feladatának érezte a Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei című sorozat kiadását, melyet részben ő írt (Földosztó mozgalom a Bodrogközben 1898-ban - 1956, Sárospataki vezető - 1957, Vezető a sárospataki várban - 1960, Néprajzi feladatok a Hernád és a Tisza között - 1960) és szerkesztett 1956-61-ig.Erre így emlékszik:

„Kiadtam az Újszászy Kálmán – Balassa Iván – Román János: Sárospataki vezető című útmutatót a Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei című sorozatban, melyet Dankó Imre alapított, majd én folytattam. Szerkesztésemben a 23. számig láttak a Füzetek napvilágot, anélkül, hogy bármilyen állami támogatást kaptunk volna. Kiadóként a Rákóczi Múzeum Baráti Köre szerepelt, mert ebben az időben minden egyes számot külön-külön engedélyeztetni kellett. A sorozatot utódaim is folytatták és itt jelent meg 1997-ben Balassa Iván – Kováts Dániel Sárospatak határának helynevei című munkánk, melyben nagyszerűen fel tudtuk használni a tanácsi jegyzőkönyvekből kijegyzetelt adatokat.

Egy külön könyvet is megjelenttettem: Sárospatak történeti helyrajza a XVI. században (Miskolc-Sárospatak, 1994).”

Balassa Iván szorgalmazására a múzeum papírszalvéta-sorozatot készített, mivel abban az időben az ország lakossága szalvétagyűjtési lázban égett. A várat ábrázoló szalvétákból tízezer példányt nyomtak és ennek a bevételéből tudták finanszírozni több múzeumi füzet kiadását.

Balassa Iván kiemelkedő eredménnyel kutatta a mezőgazdasági eszközök, a hagyományos földművelés, a különféle növénykultúrák mellett a magyar népi szőlő- és bortermelés, a borkultúra történetét és európai kapcsolatait is. Már a pataki évek alatt elkezdte a szőlőművelés tanulmányozását.

Tokaj-hegyaljai kutatásaihoz sok segítséget kapott Vladár Ferenctől, aki rengeteg levéltári anyagot gyűjtött számára, Pap Miklóstól, aki a tokaji anyaggyűjtésben segítette és Szilágyi Dezsőtől, aki nagy műgyűjtő volt, és kitűnő borászként állt a rendelkezésére. Kutatási eredményei később önálló monográfiává értek. Ennek eredményeként Tokaj-Hegyalja szőleje és bora (1991) címmel az első olyan tudományos feldolgozást tárta könyv formájában a szakemberek és a kérdéskör iránt érdeklődők elé, mely történeti-néprajzi-nyelvészeti összegzése a témának.

Tokaj-Hegyalján 1956 őszén két filmet is készítettek a szüretről, a hozzá kapcsolódó hagyományokról és borkezelésről, melyet elsősorban Erdőbényén és Tokajban forgattak. A szerkesztő mindkét esetben Balassa Iván volt. Az adattári feljegyzésekből kiderül, hogy a kisparaszti munkamódokról és szokásokról augusztus 24-én, Erdőbényén, majd szeptember 28-án a bodnármunka különböző fogásairól - mint például egy faabroncsos hordó gönci méretben a többi kádármunkával együtt - filmeztek. A pásztorok tűzgyújtása is ekkor került archiválásra. A Tokaji Múzeumhoz intézett filmelőkészületi feljegyzések a következő témákat tartalmazzák: kádármester, általában a pincék, a pincék előkészítése a szüretre, szüreti felvonulás, kádártánc. Az egyik filmet a Magyar Mezőgazdasági Múzeum rendelésére, a másikat egy profi stábbal, állítólag skandináv megrendelésre gyártották. A dolog külön érdekessége, hogy Balassa Iván soha nem látta egyik filmet sem. Ehhez még hozzá tartozik az a kiegészítés, hogy sajnos mi sem láthatjuk, ugyanis a Mezőgazdasági Múzeum munkatársai sem találták meg az említett felvételeket.

Egy bő évtizeddel később a Rákóczi Múzeum szőlészeti és borászati kiállításának forgatókönyvét ki más, mint Balassa Iván írta. A sors azonban úgy hozta, hogy végül ő is rendezte, mivel Janó Ákos, az akkori igazgató a tolcsvai Rákóczi-prés szállítása során megsérült, így át kellett venni a helyét.

Ezen kívül az első tokaji és tolcsvai kiállítás forgatókönyvét is ő állította össze.